A Setét eredete az Elveszett Napok világában
A bátyám gyakran mondogatta, hogy túl rövidek a napok; huszonnégy órába semmi sem fér bele. Az alapvető szükségletek, mint az alvás és az evés hosszú órákat ellopnak a hasznosan eltölthető időből: az ember csak felkel, és mire észbe kap, már el is suhant mellette az egész nap. A konyhai faliórára meredve ábrándos hangon megjegyezte néha:
– Bárcsak harminchat órásak lennének a napok!
Ahogy a mondás tartja: vigyázz, mit kívánsz, mert még a végén teljesül. Ebbe a népmesei csapdába esett bele az utolsó angol király is, amikor a tekintély és a népszerűség ígéretéért cserébe eladta a józan eszét.
Természetesen az Elveszett Napok világában járunk, ahol okkultisták irányítják a birodalmat, London polgárait pedig börtönbe zárja a sötétség – és persze a városfalak. Bár a történet a tizenkilencedik században játszódik, amely a mi történelmünkben a viktoriánus kornak felel meg, maga a Setét ekkor már a kétszázadik születésnapját ünnepli. London felett két évszázada gomolyog a sűrű fekete felleg, örök éjszakába borítva a várost és annak csapdába esett lakóit. Egyetlen boszorkánymester idézte meg, és – legalábbis mostanáig – senki nem jött rá, hogyan szabaduljon meg tőle.
Nem, mintha a Setét Tanácsa szorgalmazta volna az efféle vállalkozásokat. Valami érthetetlen oknál fogva a diktátorok ferdén néznek azokra, akik el akarják távolítani a hatalmuk legfőbb sarokkövét.
London sorsa 1666-ban pecsételődött meg, amikor II. Károly angol király meghirdette az azóta „napnyelő versenyként” elhíresült okkult próbatételét. Véletlenül pedig épp ez az a pont, amikor a mi históriánk elágazik az Elveszett Napokétól. Bármennyire csábító legyen is tehát, nem ajánlom az alábbiakra alapozni a történelemdolgozatokat.
II. Károlyra jelentős nyomás nehezült, ami az előéletét tekintve nem is csoda. Apját, I. Károlyt 1649-ben árulás vádjával kivégezték, ő pedig az ezt követő tizenegy év nagy részét száműzetésben töltötte, amíg vissza nem térhetett, és 1660-ban végül meg nem koronázták.
Ha azt hitte, révbe ért, keserűen csalódnia kellett.
A következő években több lázadás tört ki ellene Londonban, majd 1665-ben pestisjárvány, 1666 szeptemberében pedig tűzvész sújtotta a várost – tovább növelve a feszültséget és a nép elégedetlenségét az új uralkodó felé. Sokan Isten büntetésének vélték a katasztrófákat, amiért egy áruló fiát ültették a trónra.
A király érthető módon nem szerette volna úgy végezni – fejetlenül –, mint az apja: sürgősen ki kellett találnia tehát valamit, amivel kiengesztelhetné az alattvalóit, egyben pedig megmutathatná nekik, hogy nem érdemes vele packázni. Az Elveszett Napok krónikái szerint úgy döntött, a legendás elődöktől vesz ihletet, hogy megoldja a problémát.
Mi volt a közös Arthur királyban és I. Erzsébet királynőben?
A megkérdőjelezhető trónigényük, a népszerűségük… és a páratlan hatalmú udvari varázslójuk, természetesen.
A Brit-szigeteken mindig is nagy hagyománya volt az okkultizmusnak. Lépten-nyomon ősi kőkörökbe, tündérdombokba és más rituális helyekbe botlik az ember; druidák, fortélyosok és boszorkányok használták a természet és a természetfeletti erőit, hogy megkönnyítsék a közösség életét. A legnagyobb mágusok neve összefonódott a birodalom sorsával: Merlin nagy szerepet játszott az ifjú Arthur trónra lépésében, John Dee pedig egyes szemtanúk szerint a hatalma segítségével süllyesztette el a spanyol Armadát. Melyik uralkodó ne akarna szert tenni egy valódi okkultistára?
Elvégre semmi rossz nem történhet, ha az ember olyasvalakit fogad a bizalmába, aki hivatásszerűen üzletel démonokkal…
Egy hónappal a nagy londoni tűzvészt követően II. Károly meghirdette a napnyelő versenyt, amely később a végzetét okozta. A városban még folyt az újjáépítés, és a király azt remélte, az esemény akkora érdeklődést vált majd ki, hogy a kincstár jelentős bevételre tehet majd szert a beszedett adókból. A király ünnepélyesen bejelentette, hogy a győztest tanácsadóként maga mellé veszi, és soha többé nem kell hiányt szenvednie semmiben. Nem mondhatni, hogy emiatt nőtt volna a népszerűsége, de a londoniak kimerültek a sorozatos csapásokban, és látványosságra vágytak. Károly legalább ebben nem tévedett.
A téli karnevál részeként, karácsonytól vízkeresztig tartott a vetélkedés a Hyde Parkban, és mindegyik résztvevőre ugyanaz a feladat várt: hogy eltakarja a napot a város felett. A birodalom legtávolabbi csücskéből is érkeztek az okkult művészetek beavatottjai. A szabályzat szerint a versenyző előbb a feladattal próbálkozott meg, majd, amennyiben kudarcot vallott, valamilyen káprázatos mutatványt kellett végrehajtania, hogy visszanyerje a király jóindulatát. II. Károly úgy tervezte, akár talál győztest, akár nem, a legjobb varázslókat az udvarban marasztalja majd, csak a miheztartás végett: az emberek ugyanis ritkábban ostromolnak palotákat, ha odabenn csőre töltött mágusokkal kell szembenézniük.
Napkeltétől napnyugtáig tartott a megmérettetés a Hyde Parkban. Az alkimisták, druidák, mágusok és boszorkányok mind egy-egy órát kaptak, hogy előkészüljenek és bemutassák, mire képesek. Eleinte a közönségnek csalódások sorában volt része: számos okkultistáról kiderült, hogy nem több puszta sarlatánnál. Időnként azonban felbukkant egy-egy tehetséges jelölt, aki – bár a feladatot nem tudta teljesíteni – valódi hatalomról tett tanúbizonyságot. Volt olyan is, akit a helyszínen halálra ítéltek és bebörtönöztek, amiért veszélybe sodorta a királyt. Ilyen sorsra jutott Mary Webster, a boszorkány, aki úgy oldotta meg a nap eltüntetését, hogy néhány percre megvakította az összegyűlt sokaságot – Károllyal egyetemben.
Mire elérkezett szilveszter napja, II. Károly már-már lemondott arról, hogy valaki képes lesz megfelelni az elvárásainak. Délután három óra körül azonban egy magát Tiberius Pratt mesternek nevező férfi járult a színe elé, és felesleges öntömjénezés helyett nekilátott a feladatnak. Azóta nem kevesen próbálták rekonstruálni a bűbáját, hogy megleljék a Setét visszafordításának módját, ám nem jártak sikerrel: Pratt minden bizonnyal megigézte közönségét, nehogy a riválisai lemásolhassák a módszerét.
A szemtanúk visszaemlékezései szerint vörös lángnyelvek csaptak fel körülötte, amelyek egyre magasabbra nyújtózkodtak, amíg el nem érték a Londont borító sápadt felhőtakarót: ahol hozzáért a tűz, ott megkormolódott a felhőzet, és úgy terjedt tovább szerte a város felett, akár a pestis. Nagy felzúdulást keltett ez a parkban összegyűlt emberek körében: utcai mutatványosok trükkjeihez voltak hozzászokva, nem pedig olyan varázserőhöz, amely uralma alá hajtotta az eget. Sikoltozni, menekülni kezdtek, és csak akkor nyugodtak meg némiképp, amikor Pratt egy intéssel eloltotta a lángokat, és kurtán meghajolt a király felé. Amint Károly tapsban és éljenzésben tört ki, a pániknak vége szakadt, és a nép megkönnyebbülten csatlakozott az uralkodó tetszésnyilvánításához.
Tiberius Pratt ekkor fogta magát, és odasétált a trónszék elé. Nem hajtott térdet, de az események hevében még ez sem tűnt fel senkinek. Amikor a király megkérdezte, mégis minek nevezze őt – alkimistának, mágusnak? – a férfi azt felelte, ő maga az okkultizmus. Károly erre csak nevetett, és azonnal egy széket kéretett neki a baljára. Úgy látta, pompás módon ért véget a megmérettetés, hiszen minden néző ámuldozva távozott a Hyde Parkból.
Csak másnap reggel ébredt rá, mekkora hibát vétett: a sötét fellegnek esze ágában sem volt távozni. Londonban többé nem kelt fel a nap.
Már hajnalban dörömbölni kezdtek a palota kapuján, és ahogy teltek az órák, a tömeg egyre csak duzzadt a kerítés túloldalán. A Sátánról beszéltek, aki Tiberius Pratt képében hozta el a földi poklot azzal, hogy Károly hiúságát kihasználta. Többen emlékezni véltek, hogy a varázsló köpenye alól kibukkant egy ördögfarok, amikor lehajolt befejezni a mágikus körét. Mások a fogait látták hegyesnek, vagy rajtakapták, amint a király mellé leülve félrecsúszott az emberi maszkja. Immár bizonyosan tudták, hogy Isten hátat fordított Angliának a Stuart-ház vétkei miatt.
Károly hiába fenyegetőzött és könyörgött Prattnek, hogy hozza vissza a napkorongot, a férfi mindössze vállat vont, és azt felelte: „Felséged csak azt akarta, hogy eltüntessem. Arról szó sem volt, hogy vissza is akarja kapni.” Tisztában volt vele, hogy a király semmiképpen nem végezteti ki, hiszen akkor örök sötétségre kárhoztatja a várost.
Károly fogcsikorgatva bár, de teljesítette a mester minden óhaját abban a reményben, hogy a jóindulata majd jobb belátásra bírja – hiába. Amint aláírta a Setét Tanácsának megalapításáról szóló okiratot, Pratt odahajította őt a csőcseléknek, ami elevenen szaggatta szét London utcáin 1667. január 6-án. E naptól vált Anglia megnevezése (Skóciával és Írországgal együtt) Brit Tanácsközösséggé.
Pratt mester meglehetősen elfoglalt volt az ezt követő időszakban. Először is magához hívatta azokat az okkultistákat, akik bebizonyították rátermettségüket a napnyelő verseny során – köztük volt a már említett Mary Webster is, akit a király halála után azonnal kiszabadítottak a Towerből –, és hatnak közülük felajánlott egy-egy helyet a Setét Tanácsában, hogy vele együtt irányítsák az országot. Székhelyét a Whitehall palotában, a volt királyi rezidenciában rendezte be.
A Tanács szükségállapotot rendelt el a város felett gomolygó sötétség miatt, és magához ragadta a hatalom mindhárom ágát, hogy hatékonyan kezelhesse a rendkívüli helyzetet – de, mint a legtöbb diktátor, Pratt sem tervezte, hogy véget vessen a Setétnek, vagy idővel lemondjon a hatalomról. Miért is tette volna? Az okkultizmus felemelkedését és virágzását tűzte ki célul, ezt pedig csak úgy érhette el, ha magát a birodalmat is évszázadokra okkultisták kezébe adta. Szorgalmazta az okkult céhek megalapítását, valamint törvénybe iktatta a lex solist (avagy a „naptörvényt”) is, amely a Setéttel és az okkultizmus gyakorlásával kapcsolatos legfőbb rendelkezéseket tartalmazta.
A londoniak természetesen nem kívánták kivárni, mi lesz ebből. Sokan összecsomagoltak, és a családjukkal együtt felkerekedtek, hogy az elátkozott városon kívül kezdjenek új életet – még a földművelés is csábítóbbnak tűnt, mint a horribilis összegek, amit mostantól világításra kellett volna költeniük. A kivándorlás akkora mértéket öltött, hogy hamar egyértelművé vált: ha nem szabnak gátat neki, London hónapok alatt elnéptelenedik, a Tanács hatalma pedig meggyengülhet a kiürült fővárosban. Pratt azt tette, amivel a legtöbb valamirevaló diktátor előhozakodik a karrierje során: nekilátott, hogy egy áthatolhatatlan fallal kerítse körbe a birodalmát.
A városfal emelése volt az első rendelkezés, amely megmutatta a Setét Tanácsának valódi arcát. Korábban Pratt arra törekedett, hogy jó szándékú uralkodónak mutatkozzék, de belátta, hogy ezúttal gyors és kíméletlen csapást kell mérnie. A városhatár közelében élőket beljebb telepítették; az épületeket teljesen kiürítették. Aki ellenállt, annak nemcsak a Tanáccsal, de a frissen megalakult falőrséggel is meggyűlt a baja.
Pratt összegyűjtötte a környék összes alkimistáját, mágusát és boszorkányát, hogy segítsenek neki a városfal építésében. Ezek aztán három napon és éjszakán keresztül dolgoztak, hogy a boszorkánymester utasításainak megfelelően felhúzzák az egész Londont körülkerítő falat. Pratt szándékosan alkalmazta mindhárom céh módszereit: a célja az volt, hogy a fal elpusztításához se legyen elég mindössze alkímiát vagy mágiát használni. A polgárok voltaképpen egyik napról a másikra arra ébredtek, hogy csapdába estek a városban. Az új törvény értelmében távozni csak annak volt lehetősége, aki földbirtokkal rendelkezett vidéken – más szóval az arisztokratáknak. Mindenki más kizárólag a Tanács írásos engedélyével tehette, az okmányt pedig a kapuknál gondosan ellenőrizték.
Ahogy az lenni szokott, az emberek eleinte felemelték a szavukat az elnyomás ellen. Néhányan lázadást szítottak, tüntetéseket szerveztek, és az éj leple alatt próbálták megszöktetni a náluknál gyengébbeket.
Ahogy az lenni szokott, belőlük vált az elrettentő példa.
Annak idején a bátyám meggondolatlan kívánsága ihlette az Elveszett Napok sajátságos hátterét, de magánál a katasztrofális következményekkel járó kívánságnál jobban érdekelt az, mi történik, ha a szabadság hiánya az élet részévé válik. A bosszúszomjas doktor 1867-ben, kétszáz évvel a napnyelő verseny után játszódik. A Setét jelenléte ekkorra már mindennapos a londoniak életében, a Tanács hatalma pedig továbbra is megingathatatlanul telepedik a városra – vagy mégsem?
Ha felkeltette az érdeklődésed a történet, és kíváncsi vagy rá, sikerül-e felszámolni a Londont kísértő sötétséget – ha pedig igen, milyen áron –, akkor ne habozz elolvasni az Elveszett Napok trilógiát! Az első rész A bosszúszomjas doktor címmel már megjelent a Főnix Könyvműhely gondozásában, és a második kötet sem várat magára sokáig.
Imre Viktória Anna