Bódis Éva, azaz Riley E. Raines a Trizanton Pilótái című ifjúsági regény szerzője. Őt faggattam életről, irodalomról és jövőbeni terveiről.
R. J. Hendon: Mesélj magadról néhány szót azoknak, akik még nem ismernek! Honnan jött az írás gondolata?
Bódis Éva: Az unalmas tények közé tartozik, hogy 31 éves vagyok, irodistaként dolgozom és egyedül élek. Egy fokkal izgalmasabb tény az, hogy ez utóbbi nem teljesen igaz, mert van egy macskám, akit eredetileg Picassónak kereszteltem, mostanra viszont Ördögnek szólítom. Kiérdemelte. Igazából mindegy, mert egyik nevére sem hallgat.
Egészen gyerekkoromtól kezdve sok történetet meséltem magamnak, és szerettem volna másoknak is megmutatni őket. Mivel nem tartom magam jó előadónak, ezért szeretek inkább a háttérben munkálkodni. Az írással először tizenkét éves koromban kezdtem kacérkodni, és tizennégy évesen fejeztem be az első olyan regényemet, amit most már letagadok. Gimnazistaként megismerkedtem egy kicsit a filmezéssel is, és máig is nagy álmom, hogy egyszer jobban belemerülhessek. Addig azonban szeretnék minél többet és minél jobban írni, ebben a műfajban élem ki a fantáziámat, és remélem, hogy ez másokat is szórakoztat.
R. J. Hendon: A Trizanton pilótái egy science-fiction, de emellett gyermek/ifjúsági regény is. Hogyan definiálnád, mennyire ifjúsági és mennyire erős benne a science-fiction?
Bódis Éva: Mivel a főszereplők tizennégy-tizenöt évesek, és kettejük közül Dion tényleg úgy is viselkedik, ezért eléggé egyenes az út az ifjúsághoz. Ethan valamivel érettebb, de neki is vannak bőségesen a kamaszokra jellemző vonásai. Ők pedig egy egyébként felnőtteknek szánt közegben élnek, egy anyahajón, a frontvonal közelében, úgyhogy egy szigorúan szabályozott military-környezet is adott volt. A regény science-fiction része a háttérvilágra és főleg a robotokra koncentrál. Minden leírás, minden műszaki probléma mögött ott van egy részletes, kidolgozott elmélet, de úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem fárasztom vele túlságosan az olvasókat. Csak apró-cseprő adagokban szőttem bele azokat a morzsákat, amik érdekesek lehetnek, főleg a későbbi kötetekben. Ennek ellenére egy kedves, és nálam robotika terén sokkal jártasabb barátommal együtt sikerült kidolgozni a működési elveket, és szerencsére sikerült olyan alapokra helyeznem a lökött szereplőimet, hogy a sci-fi rész se essen szét alattuk. A szereplők világhoz és egymáshoz való hozzáállása teszi ifjúságivá a történetet.
R. J. Hendon: Amikor először találkoztam a regényeddel, különlegesnek éreztem, mert a legtöbb, ezen korosztálynak szóló irodalom nem a sci-fi, hanem inkább a fantasy vagy krimi zsánerébe sorolható. Persze, lehetséges, hogy ez csak az én szegényes ismereteimnek tudható be, de eddig nem nagyon találkoztam hasonlóval a könyvesboltok polcain. A sci-fi ifjúsági könyvek inkább már az idősebb korosztálynak szóltak, a youngadult zsánerébe tartoztak. Mi lehet ennek az oka?
Bódis Éva: Amikor én voltam gyerek, akkor sem volt már jellemző az ifjúsági sci-fi, de az otthoni könyvgyűjteményben ráakadtam Nemere István gyerekeknek szóló scifi-sorozatának egyik kötetére, és teljesen elvarázsolt. Sokkal jobban, mint a hercegnők és múltbeli nemeskisasszonyok, és rávett, hogy még mindig nagyon fiatalon olvassam el az Alapítványt, ami már nem annyira nevezhető gyerekkönyvnek…
Viszont úgy sejtem, hogy magában a műfajban van valami, amiért nagyítóval kell keresni az ifjúságnak szánt sci-fit a könyvek között. A fantasy közelebb áll a gyerekmesék varázslatához, a krimi rejtélyei pedig megmozgatják a fiatalok és idősebbek agytekervényeit. De a scifi? Nagyon keveseknek olvasnak a szüleik robotokról, űrhajókról szóló meséket, és a magyarul futó gyerekcsatornákon sem épp jellemző a műfaj. Nincs kapcsolódási pont. Pedig lassan a science-fiction nem egy regény- és filmműfaj, hanem maga a rögvalóság, amit minden nap érzékelünk a mindenhol jelenlévő Wifi-hálózatban és a markunkban szorongatott okostelefonokban. Az elképesztő ütemben fejlődő mesterséges intelligenciákról és a minket kiszolgáló robotokról nem is beszélve.
R. J. Hendon: Háború, óriásrobotok… Minden, amitől a tíz-tizennégy éves gyerekeknek tátva maradhat a szája. Honnan jött a történet ötlete? Mi segített a világ és a sztori főbb elemeinek kidolgozásában?
Bódis Éva: Trizanton egy messze jövőbeli Földön játszódik, nagyrészt egy tengeri szigetvilágban, és két birodalom – Trizanton és Shinaria – háborúját mutatja be. De hogy miért pont óriásrobotok? Nem titkolom, hogy oda-és vissza vagyok az animékért, és Japánban a sci-fi egyik alműfaja a mecha, amelynek elengedhetetlen kellékei, és gyakran szereplői is ezek a humanoid alkatú, hatalmas harci gépek. Ha nálunk is meghonosodna a műfaj, akkor a Trizanton pilótáit is mechának nevezné más is, nem csak én. De mivel Amerika is csak a Transformerssel (amit nem láttam) és a Tűzgyűrűvel (amit messze nem tartok jó filmnek) kapta fel eddig, ezért erre még várni kell. Én viszont sokat csipegettem a japán mechákból, hangulati elemeket vettem át tőlük, és sokat segítettek benne, hogy berendezzem a világot. Aztán ez az egész életre kelt, és a szereplők megírták a maguk történetét.
R. J. Hendon: A fiatal szereplők „eredetijét” a való életből hoztad, vagy teljes fegyverzetben pattantak ki a fejedből, mint Athéné?
Bódis Éva: Diont egy kicsit az öcsémről mintáztam. Volt egy korszaka, amikor rengeteg modellt rakott össze, és máig élénken emlékszem rá, hogy milyen elmélyülten dolgozott velük. Ez volt a kiindulópontom, de utána villámsebesen fejlődött ki belőle egy karakter. (Öcsémnek volt egy olyan korszaka is, amikor katonákkal ostromolta a Barbie-házamat. Ezt, hála az égnek, gyorsan kinőttük mindketten.) Ethan pedig pont az ellentéte Dionnak. Sok szörnyűség történt vele a múltban, soha többé nem akar barátokat szerezni, és antiszociálisabb, mint én. Számomra is izgalmas volt lebontani a falait és felfedni, hogy mit nem akar elmondani. Tira állandóan dolgozik, és a legfőbb feladata, hogy a felszínen tartsa Ethant, az anyai felelősség, a gondoskodás és a munkamánia szép kis egyvelege az a nő.
Most már vissza tudom fejteni, hogy honnan szerezték a vonásaikat a szereplőim, de ez akkor, írás közben nem volt tudatos folyamat. Maguktól keltek életre és kezdtek visszabeszélni a Wordben, nem csak egymásnak vagy a feletteseiknek, de nekem is.
R. J. Hendon: Hogy alakul a Trizanton pilótáinak folytatása? Mire számíthatnak benne az ifjú olvasók?
Bódis Éva: Nem szeretnék minden poént lelőni, mert a kilencedik kötet végére már sok olyan dolgon lesznek túl, amit most még nem is sejtenénk. Az első kötet csak a háborús status quo letételét, egy kicsit a Ricofeld anyahajón élő pilóta- és karbantartótársadalom, valamint a főbb szereplők bemutatását tette lehetővé. A továbbiakban ezek a dolgok is egyre elmélyülnek, titkok kerülnek napvilágra, a csaták egyre nagyszabásúbbak lesznek, a szereplők egyre komolyabb kihívások és reménytelennek látszó helyzetek elé kerülnek. Lesz még benne izgalom, őrültségek, némi politikai nehézségek, és egy kis vidámság is. És persze Humanoidok. Óriásrobotok minden mennyiségben. Megmarad a könnyed, szórakoztató felszín, de ahogy nőnek az olvasók, koruknak megfelelően mélyülnek a problémák is.
R. J. Hendon: Úgy tudom, Holden Rose-zal közösen tartottad tavaly a Könyvfeszten a „Rendhagyó irodalomórát”. Mit tudsz mondani a mai gyerkőcök olvasási szokásairól? Milyen történetek ragadják meg a fantáziájukat, mit szeretnének olvasni elsősorban?
Bódis Éva: Ezt nehéz megmondani, mert a gyerekek nagyon fogékonyak mindenre. Ha érdekesnek találnak egy részletet, egy előadást, vagy akár egy könyvborítót, akkor szívesen elolvassák a könyvet is. Elsősorban, mint minden korosztály, szeretnek önmagukról olvasni, hozzájuk hasonló korú szereplőkről, de szeretnek kiszakadni a megszokott világból, és elutazni egy teljesen újba. Hogy ott sárkányok vagy épp óriásrobotok vannak, szinte mindegy.
R. J. Hendon: Visszatérő téma mostanság, hogy a fantasztikumnak nagyobb teret kellene engedni az iskolai irodalomórákon. Hogy a gyerekek ne csak a kötelezőket vegyék a kezükbe, hanem akár Harry Potter is. Mi erről a véleményed?
Bódis Éva: Szerintem egy gyerek azt olvasson, amit szeret. Nem kell erőltetni a kötelező olvasmányokat, mert azok nem ennek a generációnak szólnak. Olvasson emberi problémákkal küzdő nagy hősökről, találja meg önmagát a történetben. Az ifjúsági irodalom legfontosabb feladatának tartom, hogy ez elé az elképesztően fogékony korosztály elé jó példákat állítson. Olyan hősöket, akikért izgulhatnak és akiket megszeretnek és azonosulni akarnak velük, úgyhogy később ezek a gyerekek is arra törekszenek majd, hogy megmentsék a világot. Az irodalomórán kötelező köteteket pedig sürgősen le kellene cserélni igényesen, szépen megírt, de valóban a fiataloknak, és a jelenlegi generációnak szóló történetekre. Teljesen mindegy, hogy milyen műfajban. Gimnáziumban már a horrort sem tartanám kizártnak, de a gyerekeknél természetesen inkább azok a könyvek illenek, amelyektől nem fognak rosszat álmodni.
R. J. Hendon: Milyen regényeket olvasol mostanában? Tudsz ajánlani valami jót az ifjú olvasóknak, amíg kivárják a következő részig hátralévő időt?
Bódis Éva: Leginkább idősebbeknek szóló könyveket olvasok, és nem hinném, hogy Mark Lawrence ugyanannak a korosztálynak való, mint a Trizanton pilótái. De azt ajánlom, hogy próbálkozzanak, olvassanak bármit, ami megtetszik nekik, ami szórakoztatja őket, függetlenül attól, hogy milyen korosztály pecsétje található a borítón – mint mondtam, én tizenévesen is élveztem az Alapítványt. De bármit is vesznek le a polcról, tegyék vissza bátran azt, ami nem tetszik nekik. Az olvasás csak akkor tanít, ha egyszerre szórakoztat és elvarázsol.
R. J. Hendon: Hol találkozhatnak veled legközelebb az olvasók?
Bódis Éva: A Trizanton pilótái – Hecate, az engedetlen megjelenésére szervezek valamit. De a Könyvfesztiválok és Könyvhetek állandó vendége vagyok, úgyhogy az biztos pont.
R. J. Hendon: Köszönjük szépen az interjút!
Riley E. Raines Facebook oldala >>>