„Miss Screwy csavaros árvái” felnőtt szemmel
Bartalis Boróka, magyar nyelv és irodalom szakos tanár elemzése
„Furcsa ez a világ, kis csodácskám, ezért kell most nagyon szeretnünk egymást, mert ami volt, azon változtatni nem tudunk, de ami majd ezután következik, az már rajtunk áll.”
„Írtam egy steampunk gyerekregényt.” Ezzel a mondattal kereste fel a Miss Screwy csavaros árvái című könyv írója a kötet későbbi szerkesztőjét. És valóban, a magát ezúttal a főhőse nevén, Valeria Screwynak nevező, korábban Bleeding Bride írói álnéven ismert Miklós Réka tollából a Főnix Könyvműhely gondozásában olyan kalandregény látott napvilágot, amely nem áll be egyértelműen a nagy sikerű kortárs gyerekkönyvek sorába.
A történet egy számunkra nagyrészt ismeretlen világban, azaz „dimenzióban” játszódik, amelyről csak annyit árul el, hogy ezt „a mi valóságunk eltakarja a szemünk elől”. Több jel utal arra, hogy ez egy lehetséges jövő képe, amelyről viszont az elbeszélőnk siet leszögezni, hogy eszünkbe ne jusson a sci-fi irodalomra jellemző, technológiai fejlesztések által uralt jövőképpel azonosítani („aki nem figyelte a történet elejét, és a rajzfilmek vázolta háromezres éveket, lebegő űrhajókat és teleportációs eszközöket várt, azt bizony csalódás éri”). A tér és idő, amelybe csöppenünk, első pillantásra leginkább a disztópia-történetek díszletét tárja elénk, hiszen nagy üres terek jellemzik, kevés fény és szín hatja át, hulladékok és törmelékek uralják, a társadalom pedig egy globális kataszrófa után szerveződik újjá a funkcionalitás égisze alatt. Akárcsak Madách falanszterében, vagy korunk népszerű negatív utópiáiban, mint Az emlékek őre vagy Az éhezők viadala-sorozat, az új világnak megvannak a saját adminisztratív egységei (a kolóniák, amelyeket betűkkel jelölve különböztetnek meg egymástól), sajátos időstruktúrái (az emberek korát pl. nem években, hanem „évszakváltókban” mérik), egyéb sajátosságai (pl. a gomba alapú táplálkozás). Az ingerszegény környezetben élő közösség működése pedig minden kreativitást és individualizmust nélkülöz: „Itt már nincs értelmük a neveknek, nem maradtak példaképek, hősök, akiknek emléket kellene állítani. Rangsorolás van, egyszerű címkék alapján találhatják meg a megfelelő kaput azok, akik bármi okból vándorlásra adnák a fejüket.” Az említett művekkel szemben azonban ebben a regényben nincs utalás arra, hogy valamiféle felülről irányított átszervezésről lenne szó, az elszemélytelenedés egyszerűen a kármentés részének tűnik, az ennek nyomán kialakuló „új világrend” pedig egészen sajátos módon anakronisztikus, amennyiben jelen világunk felől értelmezzük. A több évszázados múltból származó képek (mint például a szamár vontatta szekerek, fataligák, vásárterek világa) egy racionálisan, tudományos felméréseken és döntéseken alapuló adminisztráció részét képezik, és a korképet megfestő kezdő fejezetben éppúgy váltakoznak a misztikumra és a tudományra vonatkozó utalások, mint a múlt és a jelen idő használata a leírásokban. Ez utóbbi trükk zavarja össze végképp az olvasót, és teszi lehetetlenné számára, hogy eldönthesse, időben hol is kell keresnie ezt a különleges világot.
A regény főhőse ebben a környezetben számít tehát rebellis karakternek – rendezett portájával, színes ruházatával és sajátságos életvitelével. Miss Valéria Screwy ugyanis független, határozott és önálló, ráadásul élénken érdeklődik a tudomány és a technika iránt, ami idegen a nők számára előírt szerepkörtől, ugyanakkor jó kedélyű, kreatív és altruista, ami az egész közösség számára érthetetlen és normasértő attitűd ebben a nyomorúságos, posztapokaliptikus világban, ahol a túlélésen kívül nincs más életcél. Mint a karizmatikus hősöknek általában, Miss Screwynak is megvan a maga jóval sematikusabban ábrázolt, komikus hatást keltő társa, Antónia, a házvezetőnő személyében, illetve hozzájuk tartozik az ötletes kellékszereplő, Flex, a hidraulikutya is. Az otthonban élő gyerekek közül Mira az, aki az olvasó figyelmét leginkább felkelti, hiszen ő az, aki a főhőséhez hasonló képességekről, észjárásról és érdeklődésről tesz tanúságot.
A történet nagyjából követi a klasszikus kalandregény-narratívát: a hősök már az elején küldetést teljesítenek, ami egy váratlan fordulat következtében sürgősebb és bonyolultabb feladattá növi ki magát. Útra kelnek tehát, majd érdekes fordulatokban és találkozásukban gazdag útjuk végén harcolniuk kell, életeket kell menteniük, és közben egy nagyon fontos rejtélyre is fényt derítenek. Az epikus szál tehát éppen ismerősségében sikeres, hiszen azt nyújtja az olvasónak, amit az az előzmények alapján elvárhat.
A díszletek, formák és stílus játéka az, ami meghatározza és (véletlen, de szerencsés szójátékkal élve) fémjelzi a regényt. Ennek egyik összetevője épp a már említett korban való meghatározatlanság. A szereplők öltözete, a régebbi korok hivatalos társalgási kultúráját idéző körülményes, modoros beszédfordulatok („ódákat zengenek magácskáról”, „ne tartsuk fel a hölgyet”, „Bocsánat, ha úgy gondolja, hogy problémája nem tartozik a prioritásaim közé”), a régies szóhasználat és a retró humor arra utal, hogy a világégés utáni élet évszázadok óta elavult szokásokat kelt újra életre. Emellett viszont lépten-nyomon szembesülünk az új világrend sajátos nehézségeivel, kellemetlenségeivel, ugyanakkor lehetőségeivel és az egyedülálló helyzet szülte bonyolult technológiai vívmányaival is, ami folyton emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen jövőbeli történetet olvasunk.
Az elbeszélői stílus szintén a klasszikus ifjúsági regények szófordulataival és megfogalmazási módjával operál. Ehhez a stílushoz kiválóan illenek az illusztrációk, amelyek jelen vannak ugyan, de szintén a klasszikus pöttyös, csíkos ifjúsági könyvekre jellemző módon körvonalasan, fekete-fehérben, nem egyenrangú médiumként, hanem inkább a szöveg vizuális meghosszabbítása gyanánt.
Az érdekes stílusjáték része az is, hogy az írónő fordításnak álcázza a könyvét. Sőt, a huszadik század eleji és előtti szépirodalmi fordítások egy szembeötlő hagyományát is imitálja, nevezetesen a szereplők neveinek magyarítását, így az angolos hangzású vezetéknevek előtt olyan keresztnevek szerepelnek, mint a Valéria, az Antónia vagy az Artúr. Ez természetesen ugyanazt a stílushatást hordozza, mint az elbeszélői stílus vagy az illusztrációk, vagyis a klasszikus világirodalmi gyerekregények teljes világát eleveníti fel, amelyeken több generáció nőtt fel. A játék viszont itt nem áll meg, hanem folytatódik azzal, hogy fordítási nehézséget is csempész az eredetileg magyar nyelven írt szövegbe. A szöveg alapjaként szolgáló csavarmotívum ugyanis jelen van a főhős nevében. Minthogy azonban a főhős családneve angolul van, ez a jelentés a magyar olvasó számára csak egy lábjegyzetben tisztázódik, ti. hogy a hősnő neve (Screwy) itt egy lefordíthatatlan szójáték része. A szöveg ennek ellenére folyamatosan úgy utal erre a kétértelműségre, mintha az a nyelvi megformálásban állandóan jelen lenne. Ugyanígy bánik Mira nevével is, amely csodát jelent. A szerző sajátos játéka tehát, hogy olyan kortárs regényt ír magyar nyelven, amely egy maximum múlt század eleji angolszász gyerekkönyv fordításának tűnik.
Ami ezt a szerzői játszmát leleplezheti, az talán maga a csavar motívuma, ami a teljes regény szerencsésen megválasztott központi eleme, és ami szépen egyensúlyba hozza a regény által érintett világokat, mintegy harmóniát teremtve közöttük. A csavar maga alapjelentését tekintve a fémcsavarok, csapágyak és fogaskerekek által uralt gépi világot szimbolizálhatja, átvitt értelemben viszont a nehezebb, bonyolultabb, nem mindennapi utak, megoldások választásának, azaz a másképp gondolkodásnak látványos metaforája, ami a szereplők, főként Valéria és Mira jellemének legszembeötlőbb vonása. A csavaros észjárásra való utalások kiválóan találnak ehhez a kedélyes-patinás elbeszélői stílushoz, hiszen a magyarban ez a kifejezés éppen ezen regiszter része. Mintegy ráadásként aknázza ki a szöveg a csavar motívumot érzelmi síkon is, a teljes regény mottójában, ezúttal azonban egy tipikusan magyar szójáték részeként, ami lerántja a leplet a fordítás illúziójáról: „Mert minden kis csavarnak szüksége van egy anyára.” (Az anya szónak ugyanis éppen angolul nincs meg az a jelentése, amire itt szükség volna a kétértelműséghez.)
A regény legnagyobb erőssége tehát a megteremtett világ és a stílus között vibráló feszültség, amelyet az említett játékok hol fokoznak, hogy enyhítenek rajta. Részben a főhős karakterében ötvöződő keménység és puhaság felelős azért a különös, valóban steampunkot idéző esztétikai hatásért, amely a regény teljes világára rányomja a bélyegét: a mély érzelmesség és a higgadt racionalizmus elegye éppolyan természetesen fér meg ebben a személyiségben, ahogy a regény világában új életre kel, és valódi öncélú, művészi szépséget, örömöt, igazságot teremt egy halom fémalkatrész, szerszám és első pillantásra hervasztónak tűnő elektronikai hulladék. Hiszen ebből lesznek a már-már lélekkel működő bátor és hűséges hidraulikutyák, az impozáns és legendás kétéltű léghajók, az ablakban mosolygó művirágok és a madarak, akiknek a torkában apró xilofon játssza a dallamot.
Az írónő bevallása szerint ez a könyv része annak a mozgalomnak, amely az olvasás népszerűsítését célozza meg a gyerekek, kamaszok körében. Hogy mennyire bizonyul sikeres kapaszkodónak, azt nyilván majd az olvasók száma és visszajelzései döntik el. Azonban teljesen elképzelhető, hogy ez az egészében egyszerű és kedves történet megágyaz a nagyobb lélegzetű, bonyolultabb klasszikus és kortárs szövegeknek és az olvasói attitűdnek. Ki tudja, talán lesz olyan, akit Valeria Screwy alakja és világának fanyar, fémes utóíze Gedeon Spillethez vagy más Verne-hősökhöz vezet, és vágyni kezd rá, hogy sorra fellapozza a jelen, a múlt és a lehetséges jövők összes kötetét.
Bartalis Boróka, magyar nyelv és irodalom szakos tanár